2.
 

Az, ki valóban él. Az, ki valódi értelemmel bír. És kik azok? Aki kilépett saját magából és az önmegfelelés helyett az értelem felé mozdul, és  ezáltal saját igazi életét éli.

Az igaz élet a régit, meglévőt is magában foglalja, hiszen belőle fakad, de alapvetően mindig, folyamatosan új, újra lép, új minőség, ahogy a sejtek is folyvást  megújulnak, ahogyan a magból új élet lesz, de nem mindegy milyen irányban és mi szerint. A megváltó fordulat szakít ki folyamatosan a gyötrő, megkövesedett énből, amely a halál. A sötétből a fényre kerülsz.

A naponkénti, belső tudatosság által újraformált látás az igazi természete az embernek. A világra való folytonos újra rácsodálkozás öröme velünk született elemi  igény, mely a teremtés erőinek enged utat és a belső nyugalom mosolyában tükröződik teljessége, melynek alapja az örök állandó, mozdíthatatlan, halhatatlan Isten.

A „szép” szót manapság ritkán hallani. Helyette inkább használják a formás, ízléses, színes, átütő, döbbenetes, tök jó, stb. jelzőket. A szép szó mellőzése is árulkodik arról, hogy valóban kevés szép dologgal és emberrel találkozunk, és arról is, hogy nem látjuk meg a szépet, és legfőképpen arról, hogy nem engedjük széppé válni az embereket és vele együtt a tőle elválaszthatatlan természetet. A szép tudniillik ép is, ami teljest, egészet, egyensúlyban lévőt jelent, és a földöntúli lát- határ felé irányul. A teljességet tükrözi az anyagi és a szellemvilág egységében.
 

← Vissza                 Tovább →